Más volt ez a város. Nagyon jó visszaemlékezni a gyermekkoromra: az ötvenes években éltem a tizenéves gyerekek életét, amikor az ember kinyílik, és elkezdi szemlélni a városát. A belvárosban nőttem fel, a Basa utcában, olyan közösségben, akiktől pontos képet kaptam, milyen volt a régi Fehérvár. Viszonylag korán kerültem be a közéletbe, versmondóként. Akkor új ablak nyílt ki előttem, egy új nézőpontból láthattam ezt a várost. Nagyszerű irodalmi élményekben volt részem, de a korai közéletiség számtalan problémára is ráirányította a figyelmemet, ami megerősített abban, hogy valamit tenni kell. Ebben a versmondás, az irodalom nagyon sokat segített, mert ezzel tudok szolgálni.

 

 

Az általános iskolai tanáromnak, Pappné Oti néninek ebben nagyon sokat köszönhetek, mert minden gyerekembert az iskola neveli azzá, ami lesz. Meghatározó élmények voltak számomra a versmondó versenyek. Román tanár úr és Pál Lajos zsűriztek, mi pedig ott álltunk megszeppenve.

 

 

A versmondás, az előadás akkor hiteles, ha az ember a saját gondolataiként adja elő. Aki ezt tudatosan vállalta, az szolgálatot vállalt, a gondok, a visszásságok válaszát kereste. A ma már legendás Látókörben országosan elismert társadalmi felelősséget vállaltunk, hogy azokat a verseket mondtuk, amelyek a legélesebb kritikákat fogalmazták meg a rezsimmel szemben.

 

 

Büszke vagyok arra, hogy a Látókör diák tagjai azonnal azonosulni tudtak ezzel, és megértették Illyés üzenetét. Ugyanígy éreztem, amikor az Egy mondat a zsarnokságról című, szintén lllyés Gyula-verset mondtam, ami „természetesen” tiltó listán volt. A Hősök terén ott volt velünk Tüskés Tibor, aki beleírta az emlékkönyvembe, hogy most hallottam először Illyés Egy mondatát, hitelesen. Egy életre szóló élmény és emlék minden pillanat, amit az ilyen rendezvényeken töltöttem.

 

 

Mint mindenki, diákként én is írtam verseket. 1963-ban két versemmel is nyertem a Helikon-pályázaton, amelyek megjelentek az újságban is, de utána nem éreztem azt, hogy nekem ez a dolgom, elégnek tűnt a versmondás. Aztán a kettős állampolgárságról szóló, szégyenteljes népszavazás éjszakáján írtam egy verset. Elküldtem Czigány Györgynek a Lyukasórába, megjelent, és akkor megváltozott valami bennem, valami szükségszerű kegyelmi állapotba kerültem. Néhány hónap múlva a hónap költője lettem a Lyukasórában, sorra jelentek meg a verseim a különböző folyóiratokban, s ezzel elindult valami. Ennek ellenére az asztalfióknak nem írok, csak akkor ülök le, ha kényszert érzek rá. Ez nem egy szándékos törekvés, de nagyon sok munkám van egyébként is. Úgy érzem, ami kikívánkozik belőlem, azt megírom, és annak talán van jelentősége és szerepe.

 

Életem egy nagyon szép szakaszát töltöttem ott, szolgálatnak tekintve minden percet. Hihetetlen távlatokat nyitott. Az a tizenhét év, amit ott töltöttem, csodálatos időszaka az életemnek. Az egész Kárpát-medencéből megismerhettem azokat az írókat, költőket, tudósokat, művészeket, sportolókat, politikusokat, akik ma is a barátaim. Ez olyan gazdagodást jelent, amiért nagyon hálás vagyok a Jóistennek.

 

 

Példát adtak nekem, nekünk. A ház a keresztény szellemiség otthona volt. Van egy emlékkönyvem, Illyés Gyula Konok kikelet című kötete. Amikor itt járt Fehérváron Kodály Zoltánné, elmondtam egy Illyés-verset, amit Kodály Zoltánhoz írt. Odajött hozzám gratulálni, és ebbe a kötetbe írva köszönte meg. Ettől a pillanattól kezdve ez az emlékkönyvem, s valamennyi vendégünk bejegyezte gondolatait. Ez nem csak az én kincsem, hanem kultúrtörténeti dokumentum, ami mindenkié.

 

 

Azzal az elszántsággal és hittel kezdtem el a szolgálatot, ami szükséges ahhoz, hogy az ember tovább tudja vinni a közösséget a megkezdett úton. Ennek az időszaknak az elején hallottam olyan véleményeket, hogy a fehérvári irodalmi élet meglehetősen halovány. Ez talán annak köszönhető, hogy volt egy olyan nagyszerű generáció – Takács Imre, Bódás János, Bokros János, Kalász Márton, Szopory-Nagy Lajos és a többiek – akik valóban csodálatos alkotók voltak. Mára kimondhatjuk, hogy ebben a városban igenis létezik egy kiváló közösség, tehetséges és már kiforrott alkotókkal. Nem arról van szó, hogy van egy-egy remek írónk vagy költőnk, hanem a miénk egy nagyon masszív és erős, több alkotót magába foglaló társaság, akiknek valamennyi jelentős folyóiratban helyük van, itthon és a határon túl.

 

 

Erről csak meghatottan tudok beszélni. A Jóistentől kaptam ezt a lehetőséget, ezt az ügyet szolgáltam, elkezdtem és végigvittem. Amikor huszonöt évvel az első zarándokút után leveleket kapok a zarándoktársaimtól, hogy szeretettel, megbecsüléssel gondolnak rám, úgy érzem, ennél nagyobb tisztesség embert nem érhet. Számomra ez a mindennapos Kossuth-díj.

 

 

Ezek tizenhat éve napi élő kapcsolatok. A kezdetektől nemcsak irodalmi, hanem baráti is. Örök időkre szóló barátságok szövődtek, szellemi, lelki társak vagyunk. Ezt tartom pályafutásom legnagyobb eredményének.

 

 

Két dolog, amiért egészen mély lelki megnyugvást és megerősítést kaptam. Az egyik, hogy a feleségem nagyapja, Csitáry G. Emil néhai polgármester városának díszpolgára lehetek, a másik pedig, ami az ember jövője: remélem, az unokáim büszkék lesznek a nagypapára..