Augusztus huszadikán, állami ünnepünkön Székesfehérvár önkormányzata díszpolgári címmel tüntette ki Gógl Árpád belgyógyász főorvost, klinikai farmakológust, egykori egészségügyi minisztert, országgyűlési képviselőt. Gógl Árpád ötgyermekes bányászcsaládban született, majd hihetetlen életpályát befutva lett az ország legfiatalabb osztályvezető főorvosa, később pedig egészségügyi miniszter.
Egy korábbi beszélgetésünkben úgy fogalmazott, hogy olyan szakmai és emberi indíttatást kapott a pécsi egyetemtől, a világhírű alma matertől, ami meghatározta a teljes életét.
Így van. A pécsi egyetem Pozsonyból került át. Trianonnak sok következménye volt, az egyik az, hogy bár a pozsonyi egyetem csak 1915-ben alakult evangélikus karral – és párhuzamosan Kolozsváron is létrejött az egyetemi képzés – de jött a háború, áttelepült az intézmény Pécsre. A Trianon utáni nagy mozgásban – és ez vonatkozik a II. világháború utáni időszakra is – úgy jött össze Pécsen a kar, hogy egész Európa a csodájára járt. Ma már el lehet mondani, hogy az ötvenes-hatvanas évek pécsi egyeteme Európa egyik legjobb egyeteme volt személyi állományban, szemléletben is. Jól ötvözte a berlini, bécsi orvoshagyományokat és az angolszászt is, mert az a Lishák professzor volt az élettanprofesszora, aki Rockefeller ösztöndíjjal megjárta Amerikát, és egy Nobel-díjas munkacsoportban dolgozott. Az első főnököm pedig az a Bartha professzor volt, aki először vett csontvelőmintát a harmincas évek elején. Mellettük ott volt Szentágothai professzor, Környei professzor, Kerpel-Fronius professzor és természetesen Romhányi professzor, akinek az intézetébe negyedéves koromban kerültem be. Testközelben ismertem meg őt, aki szintén korszakos személyiség volt. Csoda volt az az egyetem, úgyhogy az én orvosi személyiségem egy részét feltétlenül ez adja. De van még egy adalék, amiről kevesebbet beszélünk. Az egyetemnek ugyanis volt teológiai kara is a háború előtt. Gálos László kanonok volt a hittanárom, aki több mint tíz nyelven beszélt, orgonált, újságot szerkesztett. Ő a részben Prohászka által is művelt szociális irányzat képviselője volt, így ebből a szemléletből jutott nekem is.
Tehát a hit és a hivatás kézen fogva járt.
Öten voltunk testvérek, bányászcsaládban nőttem fel, ott azért a tisztesség és a munka eleve adott volt. 1957-ben érettségiztem. Januárban kellett jelentkezni az egyetemre. A bátyám éppen csak hazajött Budapestről, és a család úgy látta, hogy jelentkezzek Pécsre, ahol akkor már elsőben Cholnoky professzor, a mammográfia atyja, Entz professzor, a biofizikus és a már említettek voltak az oktatók, akik meghatározták az egész életemet.
Kórbonctan, belgyógyászat, klinikai farmakológia, hematológia, gasztroenterológia – megannyi szakág, amibe belekóstolt.
Igazából kórboncnok nem voltam, csak diákkörösként tanulmányoztam. Viszont a farmakológia akkoriban újdonság volt. Jávor professzor, a klinikai farmakológia megalapítója hívott, és mivel szakvizsga után voltam, szívesen mentem. Mivel akkor formálódott át a klinika profilja, elfogadtam ezt az akkor új szakterületet a gyógyszerek vizsgálatára. Mivel a máj a gyógyszerek legfontosabb lebontóhelye, azt kaptam ajánlásként, hogy ezzel foglalkozzak.
A hetvenes évek elejét írtuk, s ez a szakirány úttörő volt az orvoslásban.
A világon sem volt nagyon klinikai farmakológiai profilú intézmény. A magyar gyógyszeripar erős volt, a gyógyszeripari egyesülés finanszírozásával ez a szakág kiemelt jelentőségű volt. Ambíció és szerencse kellett ahhoz, hogy rögtön az első alkalmazási területen egy olyan megfigyelést tudtam tenni, amivel kijutottam Finnországba. Ott sikerült olyan kapcsolatokat kiépítenem, hogy eljutottam Hollandiába, majd Németországba. Tübingenben, majd Jénában dolgoztam. Egy új területen könnyű többet felfedezni, mint máshol. A gyógyszer-kölcsönhatások, a gyógyszer-anyagcsere fokozódásának lehetőségei egyaránt érdekes terület volt, annál is inkább, mert akkortájt a mérgező anyagok alkalmazása nem volt elvetett. A méregtelenítő rendszerek vizsgálatát, befolyásolását szintén nagy érdeklődés kísérte. Sok olyan munkában vehettem részt, amelyeket nemzetközi érdeklődés kísért.
Mi minden kellett a tehetségen és az elhivatottságon túl, hogy egy ilyen szakterületen sikeres lehessen egy orvos?
Ehhez szerencse is kellett: nem mentem el körzeti orvosnak, Jávor professzor alkalmasnak talált, szerencsém volt, hogy a szülész-nőgyógyász elfogadta azt a kísérleti kezelést, amikor alkalmazott szert adtunk a vesepangásos betegnek, és olyan szerencsém volt, hogy találtam mérőmódszert, amivel bizonyítani tudtuk a hatásosságot. Lett nemzetközi visszhangja.
Negyven esztendősen történt valami, ami meghatározta szakmai pályafutását és az egész további életét.
Jávor professzor Budapesten pályázott, elmondta, hogy a munkacsoportot nem tudja magával vinni. Negyvenéves voltam, és talán a legjobb pillanatban szólt Kuchár Ferenc, hogy Fehérváron megüresedett egy hely. Mivel a város mindig vonzó volt számomra, belevágtam. Meglebegtettek egy új kórházat is, úgyhogy elköteleztem magam munkatársammal, Simon Kornéllal együtt.
Ön lett az ország legfiatalabb osztályvezető főorvosa. Hogyan fogott hozzá a munkához?
Augusztus elsején érkeztem meg. Kuchár Feri levitt az osztályra, és a nyár kellős közepén ott álltunk egy várandós doktornővel, egy kollégával, akinek akkor újult ki a fekélye és két gyakornokkal. Bent laktam a kórházban, ez tűnt a legjobb megoldásnak – másfél évig reggeltől-estig bent voltam. Meg kellett ismernem az intézményt, a társszakmák főorvosait. Nyár volt, rengeteg beteg, húszágyas kórtermek, hiányos eszközállomány, de olyan emberek vettek körül, mint Szilágyi Orsolya, aki bejött várandósan, hogy legalább az ambulancián tehermentesítsen bennünket. Megkértem Szabó Tamás barátomat, aki körzeti orvosként az egész várost ismerte, hogy jöjjön be és segítsen. Lassan elkezdhettünk építkezni, és sikerült idehozni olyan szakembereket, akikkel megvalósíthattam elképzeléseimet. Mindenki elfogadta, hogy a korszerű belgyógyászathoz új módszerek kellenek, a szakágaknak nemcsak elméletileg, hanem a vizsga szintjén is bővülniük kell. Támogatást kaptunk a város vezetésétől, a nagy cégektől, akik eszközöket vásároltak nekünk, kezdte magáénak érezni a város és a megye is ezt a kórházat.
 Mikor jött el az a pillanat, amikor önök, orvosok úgy döntöttek, hogy itt az ideje újjászervezni a kamarai rendszert?
Sok történet kering az országban erről. Csernai professzor, egy székesfehérvári orvos vetette fel, de ezt az akkori politika először lesöpörte. Aztán az egyesületi törvény lehetőséget adott a megalakításra, és akkor engem választottak az országos oktatási bizottság elnökének. Az Antall-kormány idején kijutottam Amerikába, megcsinálhattuk a háziorvosi kompetenciát, elkezdhettük a képzések átformálását, elkezdődött az egészségpolitika átformálása.
Így természetes, hogy ön lett a Magyar Orvosi Kamara első elnöke?
Ennek az volt az oka, hogy én készítettem el a Fidesz egészségügyi programját az 1994-es választásokra. Amikor 1994-ben megalakult az első Hivatásrendi Köztestületi Kamara, minden orvos ismerte azt a programot, ami a nevemhez kötődött. Az első körben választottak meg kétharmados többséggel.
Mikor kezdett el közvetlenül foglalkozni politikával?
A gyógyításnak van egy perszonális része, mikor valaki eljön hozzám és megpróbálok neki segíteni. Ez a klasszikus orvos-beteg kapcsolat. Egy szint felett, a következő lépcsőben az a feladat, hogy a betegek és a kollégáim jó útvonalra kerüljenek ki, új döntési rendszerbe kerüljenek. Ez a vezető dolga. Ebből adódóan, mikor egy egész megye hozzám tartozott, ugyanez volt a helyzet a kórházban is. A politikában minden rétegnek gondját kell viselni, mindenkivel szót kell érteni.
A 98-as első Orbán-kormányban, a reformidőszak kellős közepén lett egészségügyi miniszter.
Nagyon jó miniszterelnököt kaptam, aki már 1994-ben áttekintette ezt a programot. Sokat tett azért, hogy az elgondoltak zömét sikerült megvalósítanunk. Az, hogy a háziorvosi rendszer szakvizsgával, kollégiummal megvalósult, az, hogy a sürgősségi rendszert, mint stabilizáló rendszert elfogadták, és lett szakvizsga, hogy megtörtént a vérellátó integrálása, hogy csatlakoztunk az új közegészségügyi rendszerünkkel az unióba, az mind ennek az időszaknak köszönhető.
2010-ig országgyűlési képviselő volt. Ugyanúgy öné volt a megye, mint orvosként?
A megye ügyeiben sikerült sok mindenben segíteni: az intézményfejlesztésekben, a tisztiorvosi szolgálat épületében, a csákvári kórház megújításában. Az általános egészségpolitikában szándékosan nem vettem részt, hanem külügyi területen dolgoztam, a koreai és skandináv kapcsolatokon. Ennek az volt az oka, hogy egy markáns egykori vezető az utódait csak korlátozza.
Hetvenesztendősen köszönt el. Miért?
Megállapodás volt a családommal, de egyébként is úgy gondolom, hogy azt a terhelést már nem lehetett bírni. Kell ennyi a családnak, és talán saját magamnak is.
Egy komoly szakmai pályafutás áll ön mögött. Amikor hetvenegy esztendős lesz egy ember, aki világéletében a középpontban élt és dolgozott, mit kezd a mindennapjaival?
Nagyon szeretek olvasni, egy kicsit elgondolkodni a világ dolgairól. Teniszezek, van egy baráti társaságunk, és van családom – ez ki is tölti az időmet. Talán egy-két év pihenő volt, de aztán megtalálják az embert feladatokkal. Nagyon jó kapcsolatom lett az Európai Uniós képviselőkkel. Amikor Áder János kikerült, bekapcsolódtam a munkájába. A biológiai reumaterápia rendszerét, a D-vitamin programot már Áder János készítette elő. Amikor itt volt az uniós elnökség, az egészségügyi programban segítettem, s végigkísértem a hepatitisz gyógyítását.
Mi volt az első gondolata, amikor értesült a városi elismerésről?
Nagyon örülök, hogy talán meglátták azt, amiért 1979 óta küzdöttem. Megszülettem Komlón, aztán Oroszlány, Várpalota, Tatabánya – jó kis bányatelepeken keresztül Pécsre kerültem, majd eljutottam Székesfehérvárra. Itt már több időt töltöttem el az életemből, mint bárhol, és azt kellett gondolnom, hogy itt a vég. Fritz Kahnnak volt egy könyve, Az emberi test. Abban volt egy lépcső, egy százfokú lépcső. Az elején ott volt egy csecsemő, aztán egy lendületes ifjú, egy kövér ember ült a szélén, mert nem tudott már továbbmenni, nyolcvan-kilencven táján pedig volt már egy babérkoszorú, amibe felfelé a lépcsőn bele lehetett futni. Lassan azt kell gondolnom, ott vagyok: megkaptam a babérkoszorút. |
