Augusztus huszadikán Székesfehérvár önkormányzata Pro Civitate díjjal tüntette ki Vajda Mariann gyermekorvost. Vajda Mariann Székesfehérvár szülöttjeként egész pályafutása alatt rengeteget tett nemcsak betegeiért, hanem azok szüleiért, a családok egészéért. Az egyetem elvégzése után azonnal visszatért szülővárosába. Kezdetben kórházi orvosként tevékenykedett, ahol a gyermek intenzív osztály létrehozása az ő nevéhez kötődik. Már kórházi orvosként megkezdte a gyermek vesebetegek szakellátását, és házi gyermekorvosi tevékenysége mellett is végez vesegondozást.
Miként és mikor dőlt el, hogy az orvosi hivatást választja?
Nagymamám, a szüleim is fehérváriak. A családom mindig Székesfehérvárért dolgozott. Kezdetben nem volt egyértelmű, hogy orvos leszek: közgazdasági szakközépiskolába jártam, és idegen nyelvű gyors- és gépíró szakon érettségiztem. Az orvosi pálya iránti érdeklődésem az utolsó években fogant meg bennem, és utána kezdtem el pluszban tanulni, hogy ezt elérhessem.
Fogalmazhatunk úgy, hogy a biológia és a természettudományok nem a kedvenc tantárgyai voltak?
Az általános iskolában még nem, de a középiskolás években már odafigyeltem, hiszen tudtam, hogy szükségem lesz rájuk.
Ki volt a mentora, ki segítette?
Egy pécsi gyermekgyógyász házaspár volt az – egyébként Fehérvárról származtak el – akik sokat segítettek, így kaptam kedvet az orvosláshoz.
Hogyan készült a felvételire?
A szüleim lehetővé tették, hogy fizikából plusz órákat vegyek, mert a középiskolában csak egy évet tanultam a tárgyat. Az első évben nem vettek fel, addig Pécsen dolgoztam és párhuzamosan előkészítőre jártam. Másodjára maximális pontszámmal sikerült bejutnom.
Tehát ismételten bebizonyosodott, hogy a tehetség nem pótolja a tudást. Amikor szakirányt kellett választania, könnyű dolga volt?
Emlékszem, az első időszakban, néhány hónapig még magyarul sem értettem az anatómiát és az élettant, nemhogy latinul. Szépen lassan belerázódtam, különösen akkortól, amikor elkezdődtek a gyakorlatok. Emlékszem, mindenki rettegett az első anatómia gyakorlattól, aztán szerencsénkre lassan, finoman vezettek be bennünket, hogy ne legyen mumus, hanem élvezni tudjuk.
Hogyan sikerült a latin nyelvvel megbirkóznia?
Nem titok, nagyon nehezen. Szerencsére csak egy évig tanultuk, de a csoporttársaimmal együtt sikerült átvészelnünk ezt az időszakot is. Zárt csoportos rendszerben tanultunk, így alakulhattak ki olyan közösségek, amelyekben mindenki segítette a másikat, s csak abban volt rivalizálás, ki tanul jobban, ki ér el jobb eredményeket.
Itt, Székesfehérváron sok legendás gyógyító él és praktizál, akik Pécsett végeztek az egyetemen és ebben a városban találtak otthonra. Egy dologban mindenképpen hasonlítanak: ódákat zengnek az orvosi egyetem oktatói karáról. Ön milyen útravalót kapott az alma matertől?
Egy teljes életpályára való indíttatást kaptunk Pécsen. Olyan tanáraink voltak, mint például a Székesfehérváron is tisztelt Romhányi professzor, aki egy csoda volt. Talán mi voltunk az utolsó olyan évfolyam, akiket az igazi nagyok tanítottak és példát mutattak.
Mi az, amit az orvoslás alapjain túl elsajátíthattak?
Romhányi professzor nagy mondásával tudom ezt jellemezni: „Csodás a mi pályánk!” Megtanította nekünk, hogy észre kell venni a jót, hogy küzdenünk kell. Nem biztos, hogy mindig igazunk van, tévedhetünk, de ezt időben be kell látnunk.
Ehhez nyilván hozzátartozik az alázat, a tisztelet, a szeretet, számtalan olyan kifejezés, amit mostanság hajlamosak vagyunk elfeledni, már ha egyáltalán megtanultuk őket.
Velünk ez nem történhetett meg. Amikor szakirányt kellett választanunk, nekem pályáznom kellett, és így visszakerültem Székesfehérvárra. Az ÁNTSZ-nél dolgoztam, de nem adtam fel, hogy a kórházban gyermekgyógyász lehessek.
Nemrégiben Gógl Árpáddal arról beszélgettünk, hogy ez egy legendás időszak volt Kuchár igazgató úr vezetésével. Önt mi fogadta itt a kórházban?
Valóban különleges időszak volt. Olyan szakmai és emberi kapcsolatok alakultak ki, hogy minden pillanatban gondoltunk egymásra, segítettünk, ha szükség volt rá.
Milyen volt a pályaíve?
A pályám csúcsának azt érzem, amikor megkaptam a feladatot, hogy csináljak egy gyermek intenzív osztályt. Már megvolt a szakvizsgám, és következhetett egy újabb tanulási időszak. Sokat jártunk Szolnokra, hiszen ott volt először gyermek intenzív osztály, de jártunk Budapestre, Miskolcra, hogy minél gyorsabban elsajátíthassuk a gyógyítás mesterfogásait. Azt hiszem, a mai modern osztályoknak mi adtuk az alapokat. A legfontosabb, hogy nyugodt lelkiismerettel, felemelt fejjel nézhetünk egymás szemébe.
Ez az időszak egyszerre volt kihívás és felelősségteljes gyógyító munka?
Megtanultuk megismerni a gyermek és a szülő fájdalmát, megtanultuk az alázatot, a békét átadni. Ehhez nagyon sok gyakorlat kell, és nemcsak a gyógyításban.
Hogyan lehet a betegségeket megismerni? És most nem a diagnosztikára gondolok...
Sokat számított, hogy fiatal orvosként nemcsak a kórházban dolgoztunk, hanem vidéki rendelőintézetekben tanultuk meg az alapokat. Megtanultunk dönteni. Mára ez megváltozott, pedig mi nagyon sok tapasztalatot szereztünk így.
Mennyit fejlődött a gyermekgyógyászat az elmúlt évtizedek alatt?
Rengeteget. A kórházi munka a műszaki fejlődéssel megváltozott. A közelmúltban Budapesten, a várban jártam, és olyan lélegeztetőgépekkel találkoztam, amiket már a háború előtt is használtak. A technika fejlődésével mi már csodaműszereket kaptunk. A gyógyszergyárak fejlődésével már nem az injekciózás van fókuszban.
Ön a hagyományos módszerekre esküszik?
Talán azért járnak hozzám sokan, mert nem vagyok híve a kemikáliáknak. Megpróbálom a gyógynövényeket alkalmazni, s nem ugrom neki a gyermeknek az első lázas napon – gyakran elég a kamillatea is. Azt kell mondjam, a születés utáni első látogatáson kiderül, hogy a szülők elfogadják-e a rendhagyó eszközöket. Az a tapasztalatom, hogy igen. Ez elengedhetetlen, mert a gyermekgyógyászat alapja a bizalom. Fontos kialakítanunk egy szorosabb kapcsolatot, hiszen ez a gyermek érdeke is.
Az ápolók miként egészítik ki az orvosok munkáját a gyermekgyógyászatban?
Nem könnyű munkatársakat találni, de szerencsére Fehérváron kiegyensúlyozott munkaerő-áramlás van. A kórház egy hívószó, és olyan stabilitást ad a nővéreknek is, hogy ritkán mozdulnak. A területen dolgozó nővéreknek egyébként ma már kötelező OKJ-s tanfolyamon szakképesítést szerezni, csak ezzel dolgozhatnak a gyermekgyógyászati osztályokon.
Örömmel tapasztaltuk, hogy az ápolók nemzetközi napján nagyon sok székesfehérvári szakember kapott elismerést. Ez önöket is megerősíti?
Természetesen. Fontos, hogy érezzék a törődést, hiszen nagyon sok múlik a munkájukon. Ne feledkezzünk meg a védőnőkről sem, akiktől nagyon sokat kapunk. Szakmai tudásuk, lelkiismeretes, mindennapi segítségük elengedhetetlen ahhoz, hogy az egészségügy működjék.
Az orvosokkal, szakdolgozókkal együtt a szülők is tanulnak?
A mai fiatal szülők szerencsére átérzik a felelősségüket, és törekednek arra, hogy megszerezzék azokat az ismereteket, amik átsegítik őket egy-egy nehéz pillanaton.
Kedvelik, szeretik önt, csupa mosolygós arc várta, hogy gratulálhasson. Mire gondolt közben?
Ez a kitüntetés ezt hozta. Jó, hogy gondolnak rám, a munkám csúcsaként tekintek rá! | 
