„Mindenkiben volt valami szálka, mert a háború után a felnőtt fiatalok elég hamar megérezték, hogy itt valami nincs rendjén. Emlékszem, az államosítás után szomorúan aludtunk a belvárosi lakásunkban, szinte bútor nélkül. Tudat alatt éreztük, hogy jobb lenne valami mást csinálni.”Folyamatosan napirenden voltak az összejövetelek és a tüntetések. A fiatal János a barátaival rendszeresen az Állami Áruház bejárata előtt találkozott, így hamar magával sodorták a Városház téri események.

 

„A hírek terjesztésében nagy szerepe volt a vasutasoknak. Hegyeshalomtól Záhonyig azok a kalauzok, akik le tudtak szállni az éppen közlekedő vonatokról, hordták szét a röpcédulákat. Az utazó emberek híradásaiból a pesti események itt hamar közismertek voltak.” – mesélte János, majd hozzátette: október 23-án Fehérváron még nem történt „durva esemény.” 24-én viszont a budapesti hírek hatására két vagy három helyszínen is óriási tömeg verődött össze.„A kórházból jöttem kötözésről egy perforált vakbélgyulladás után, a hasamban egy csővel, amikor a Kossuth utcában összetalálkoztam a tömeggel. Az édesanyám a Kossuth utcai Népboltnak nevezett élelmiszerboltban volt üzletvezető, neki integettem, mikor elindultam a tömeggel az akkor a fehérváriak által Szabó-palotának nevezett ÁVH-székház felé.”

 

Eleinte nem tudta, hova mennek, de később világossá vált. Az emberek a József utca sarkán lévő épület teherportája előtt álltak meg, és teljes szívből skandálták, hogy „Ruszkik, haza!” és „Minden ország katonája menjen haza hazájába!”„A tömeg hátsó részében voltam, ami azt jelentette, hogy amikor az eleje odaért a Budai út és a József utca sarkához, a hátsó része, hogy előre tudjon kerülni, megkerülte a tömböt a Pirosalma utcán keresztül, így én magam is a József utca sarkáról figyeltem az eseményeket. Az ÁVH-t szidták mint a bokrot! Egészen besötétedett, amikor lövéseket hallottam. Azon a helyen, ahol én álltam, nem lehetett megállapítani, hogy ezek csak riasztó lövések voltak vagy az ÁVH-ból lőttek-e ki. A hangokból aztán arra következtettünk, hogy éles lőszert is használtak. A tömeg egyre dühösebb lett, bedobáltak különböző tárgyakat az ÁVH udvarába, és még inkább szidták a rendszert és a vezetőit.”

Ezek után János előtt közvetlenül három-négy méterrel megjelent egy szovjet páncélautó. A vasút felől jött. A fiataloknak nem volt nagyon hova húzódni. A biztonság kedvéért azért beállt a sarkon lévő méretes fa mögé. A páncélos teteje kinyílt, előbújt egy tizenéves forma „mongoloid képű” srác. Jánosék szóba elegyedtek vele. Vagy negyedórán, félórán keresztül együtt nevetgéltek, beszélgettek.„Többen ugratták, mert akkor volt a Szuezi-válság: Krisa, eltévedtél, ez itt a Duna, nem Szuez! Meg hogy mindjárt felborítunk. Ő csak nevetett ezeken, mert tudta, hogy nyilván nem tíz kiló egy ilyen szörnyeteg. Néhányan a páncélos szoknyájára a gyenge orosz tudásukkal felírták, hogy ruszkije páslitye damoj. Ő föntről ezt nem tudta elolvasni, de mikor mondták neki, hogy mit csináltak, csak megvonta a vállát és nevetgélt tovább. Egyszer csak elkomorodva visszabújt a páncélautóba, majd amikor újra kibújt, már a fején volt a páncélsisak. Megfogta a forgótányéros golyószórót, és három-négy rövid sorozatot a tömeg közepébe lőtt.”

 

Óriási kiabálás, ordítozás támadt. Mindenki arra futott, amerre látott. Jánost kivéve, aki csak egyszerűen visszahúzódott a fa mögé, és onnan figyelte az eseményeket. Pillanatok alatt kiürült a környék. A páncélautó tovább gurult. A háttérben csak a mentőautók szirénáit lehetett hallani. Még mindig nem mozdult, mert nem tudta, hogy a székházból az ÁVH-sok kijöttek-e. A csend túl nagy volt, így János szépen lassan elindult hazafelé. A sarokháztól nem látta a mentősöket, de hallotta, hogy beszélgettek. Ebből gondolta, hogy valakik meghaltak. „Az utolsó kép, ami megmaradt bennem, egy piros színű női szandálcipő. Érdekes, hogy ez ott és akkor nem rázott meg, csak belül egyfajta ürességet éreztem.” János a mai Kiskulacs épületét is elérte, amikor látta, hogy három-négy páncéloscsoport tart a belváros felé. Behúzódott a mély kapualjba, és onnan figyelte, hogy a járművek a Köztársaság útnál és a Vörösmarty térnél hogyan válnak ketté.

 

„Jó késő volt, mire hazaértem a Petőfi mozi mellé, az Arany János utcai lakásunkba. A szüleim finoman szólva nem kis idegeskedéssel vártak. Nagyon örültek, de alapos leszúrást kaptam. Mint utólag kiderült, abban reménykedtek, hogy talán bent maradtam a kórházban. Másnap aztán elmeséltem nekik, hogy voltam ugyan a kórházban, de mielőtt a tömeggel mentem, integettem anyámnak a bolt ablakán, ő viszont nem vett észre.”Néhány nappal később valamelyik újság lehozta, hogy bizony többen meghaltak a tüntetésen. Utána meg arra is fény derült, hogy az áldozatok közül néhányan az akkori Vadásztölténygyárban dolgoztak.