Évek óta működik a Skanzenben Csaba testvér iskolaháza, az idő pedig úgy rohan, hogy a nagyobb fiúknak, lányoknak az az épület már egyre szűkösebbnek bizonyult. „Sok olyan tizennégy év fölötti gyermekünk lett, akik egyre inkább kommunikálták, hogy nekik már másra van szükségük, mint amit a kicsikkel együtt kaptak. Mi is így láttuk. Az tetszett nagyon, hogy nem azt mondták, hogy köszönet az eddigiekért, de mi holnaptól nem jövünk, mert ezt az egészet kinőttük, hanem elkezdtek kezdeményezni egy szabálymódosítást, amely az ő élethelyzetükhöz van szabva” – magyarázza Németh Ádám a Szent Imre Iskolaház vezetője. Erre jelentkezett az Alcoa-Köfém Kft., akik látván az eddigi gyermekvédelmi munkát felajánlották a Rác utcai házukat. Az otthonteremtésbe a kezdetek óta hatalmas szerepet vállalt a Videoton Holding Zrt., ami Sinkó Ottó vezérigazgató szavára a kamaszház kezdeményezést is felkarolta. Hamar olyanná vált ez a ház is, mint egy családi otthon: van konyha, étkező, mindenkinek saját szekrény, asztalok a tanuláshoz, középen pedig egy hatalmas kanapé terpeszkedik, ide gyűlnek össze a fiatalok, ahogy most is. Elárulják terveiket, vágyaikat: van, aki bolti eladó lesz, egy másik lány egészségügyibe jár, van, aki történeteket ír, és írói pályáról álmodik, az egyik fiú pedig CNC gépkezelőnek tanul. Mesélnek a hétköznapokról is, de amikor megkérdezem őket, hogy honnan jönnek, és mi a különbség az otthoni és az itteni körülmények között, mély hallgatásba burkolóznak.

„Jó pár dologban más ez a ház, mint a kis iskolaház, szabadabban lehetünk itt. Egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy legalább hetente háromszor itt töltjük a délutánt egészen a vacsoráig, de végülis az a tapasztalat, hogy háromnál többet jövünk. Azért mégis jó, hogy magunk dönthetjük el, mikor vagyunk itt!” – meséli Gyuri. „A péntek szabadnap, én akkor például a kis iskolaházban szoktam segíteni. Visszajárok, mert egy kicsit hiányzik a hely. Segítek például a kicsiknek ruhát hajtogatni, esetleg főzni” – teszi hozzá Gabi. A fiatalok vezetőt is választottak, így került Gyuri a házvezető helyettesi posztba. „Próbálok felügyelni a tanulásra, és segítem azokat a projekteket, amiket szeptemberben elkezdtünk.” – mondja a fiatalember. A Kamaszház végében nyúlketreceket építettek, amelyekben már négy lakó is van, egyelőre az állomány gyarapítása és „életben tartása” a cél, mert megesett már, hogy az aznapi felelős elfelejtette megetetni őket, de a kezdeti nehézségeken túllendülve hosszú távú terveik vannak. Hogy mi lesz a nyulak sorsa, még kérdéses: a fiúk a pörköltre szavaznak, a lányok viszont erről hallani sem akarnak. Egyelőre marad a szaporítás és a húsvéti bérbeadás. „Ha összetartunk, minden sikerülhet” – véli Tamás. „Úgy vagyunk itt együtt, mint egy család, és ha például valaki nehezen tudja a feladatát elvégezni, segítünk neki, és kitartunk egymás mellett. Itt senki sincs egyedül, és nem azt nézzük, hogy valaki hogyan viselkedik, vagy hogyan van felöltözve, egyszerűen csak próbálunk közösen előrehaladni.” Néhányan például a múzeumba járnak, hogy elsajátítsák az idegenvezetés fortélyait. Tanulnak a Rác utcáról, a környék nevezetességeiről, és már fogalmazzák magukban azt a táblát, amit tavasszal akasztanak ki a kapura: Idegenvezetést vállalunk. „A szolgáltatás ingyenes lesz, de ha valaki adományt ad érte, akkor az azé lesz, aki vezette a látogatókat” – magyarázza Németh Ádám. Tervben van az is, hogy fagyizót nyitnak, és folyamatosan készítik az Adventi Udvarban megvásárolható karácsonyi kézműves termékeket.

Családként élni azt jelenti, hogy egymást segítik, szerepet vállalnak a házkörüli teendőkben, ugyanakkor lelki biztonságot ad – állapítják meg a fiatalok. Lassan vége a délutáni tanulóidőnek, így közénk telepednek azok az önkéntes segítők is, akik eddig a matekot vagy a nyelvtant magyarázták egyik-másik fiatalnak. Ági néni nyugdíjas tanárként segít itt a délutáni tanulásban. „Miután nyugdíjba mentem, egy idő után rettenetesen hiányzott az iskola, ezért kerestem olyan tevékenységet, ahol értelmesen töltöm el az időt. Nyitottak a gyerekek, és nagyon jó kapcsolat alakult ki velük, ezért sokkal többet jelentenek ezek a délutánok a korrepetálásnál. Nincs nagy titok, egyszerűen csak meg kell hallgatni őket, és ettől kialakul egy bizalmi kapcsolat. Ettől jó itt a légkör, és megnyugtató, hogy az ember csinálhat valami hasznosat, miközben jól is érzi magát” – magyarázza a tanárnő. Csilla néni másfél éve jár az iskolaházba matekozni a fiatalokkal. Hat évig ápolta beteg férjét, majd a férfi halála után szerette volna hasznosan tölteni az idejét. „Hallottam, hogy lehet segíteni, bejöttem, kérdeztem, hogy kell-e matekos, mondták, hogy szívesen veszik a segítséget, én pedig szívesen segítek. Közben van egy kilencvenhárom éves anyósom, aki szintén segítségre szorul, a családban két gyermek is készül a középiskolába, úgyhogy be vagyok osztva. Van dolgom, de nem bánom, mert különben nagyon egyedül lennék” – mondja mosolyogva.

 

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha a fiatalok nagykorúak lesznek, és kirepülnek. „Csaba testvérnek nagyon komoly álláspontja, hogy arra neveljük a fiatalokat, hogy később a saját lábukon is megálljanak, és értékteremtő, becsületes, dolgozó emberekként célba érjenek. A már említett projektek is azt a célt szolgálják, hogy megtanuljanak felelősséget vállalni, és később családanyaként, családapaként is megállják a helyüket” – mondja Ádám. A konyhában már egészen jól mozognak a lányok: Erzsike nagyon szeret főzni, Dzseni tortát sütött a tizenhatodik szülinapját ünneplő Balázsnak és Erika is szívesen forgolódik a konyhában. A fiúk is kiveszik a részüket a mindennapi teendőkből, és a fiatalok külön hangsúlyozzák, hogy nincs elválasztva a fiú vagy lány munka, mindenki azt a feladatot végzi, ami éppen adódik. Úgy működik minden, mint egy modern, huszonegyedik századi családban. Nincs ebben semmi különös, legfeljebb csak az, hogy MŰKÖDIK.